Elhunyt Ferenczy Endre (1947-2016)
A közelmúltban elhunyt egykori intézeti kollégánk, Ferenczy Endre Hugó, mindannyiunk szeretett Fricije. Jelen írás neki szeretne emléket állítani.
Endre hosszú évtizedekig volt intézetünk munkatársa, amellett, hogy munkája mellett több egyetemen is tanított (így például a Miskolci Egyetemen, ahol a Pénzügyi jogi tanszék vezetője volt 1984 és 1998 között, illetve a Műegyetemen). Tudományos érdeklődése széles területet ölelt fel a pénzügyi és gazdasági jog, államszervezés bizonyos problematikáiból kiindulva az európai jog, illetve a tudomány és a jogtudomány általános elméleti kérdéseiig bezárólag.
Tudományos háttere mellett Endre páratlan (nyugodtan mondhatjuk: egyedülálló) műveltséggel rendelkezett a művészetek terén is, ami, azt gondolom, mindig kiemelte a közegéből: egy klasszikus alapokon álló, modern kori polihisztornak is nevezhetnénk. Jellemző volt rá, hogy ugyanúgy lehetett vele Kissingerről, Hermann Hesséről, Proustról, Spiróról vagy Moldováról beszélgetni, mint ahogyan a festészet egyes irányairól (legutoljára például a Ludwig Múzeum pop art kiállítását tárgyaltuk meg vele, végignézvén a fotókat). Műveltsége szinte folyamatosan tartogatott meglepetéseket: amikor Bertolucci és Fellini kapcsán valahogy előkerült az Édes élet című film, kiderült, Endre nem pusztán a filmet látta sokszor, hanem négyszer elolvasta a forgatókönyvet is! Büszkeségére ráadásul statisztaként, illetve kisebb szerepekben szerepelt is filmekben-színdarabokban. Zárójelben jegyzem meg, a belsőhöz igazodott a külső is: nem pusztán arról van szó, hogy mindig elegáns volt, hanem választékos és egyéni (sokat nevetgélt azon az általa is ápolt tradíción, mely szerint zakó nélkül olyan, mintha mezítelen lenne az ember).
Endre amellett, hogy volt egy tradicionális oldala, számos esetben formabontó tulajdonságokkal is rendelkezett. Nagy megtiszteltetés volt számomra segíteni egy előadása diasorának elkészítésében, mely nemes egyszerűséggel nem tartalmazott szöveget, csak képeket és egy rövidebb videót. Kevesen mernének ilyesfajta ötlettel előrukkolni az (alapvetően konformista) tudományos közegben. Egyéni stílusára jellemző, hogy igen sokat biciklizett, nem véletlenül lett Critical Mass különdíjas (a legstílusosabb résztvevő 2009-ben: az öltönyben biciklizés nem túl sűrűn fordul elő. A kép aláírása telitalálat volt: "Őszülő úr, amolyan egyetemi tanár típus"... Pontosan.) Később robogózott, kismotorján kimondottan egy olasz úriember benyomását keltette.
A művészetek és a tudomány szeretetéhez párosult még egy, szintén ritka tulajdonság: Endre mélységesen emberséges volt, a művelt tradíciót és a humanizmust olyan empátiával volt képes ötvözni, ami megismerkedésük szinte első pillanatától kezdve magával ragadta az emberek jelentős részét. Kimondottan rá jellemző szokása volt (másnál nem is találkoztam ilyesmivel) belekarolni a beszélgetőpartnerébe, úgy "vonulni" vele. Amikor életemben először jártam a Jogtudományi Intézetben fiatal, szinte frissen végzett jogászként, Endre magától odajött megkérdezni, minden rendben van-e, megtaláltam-e, akit keresek. Sok év közös munkatársi viszony után, akárhogy kutatok is a fejemben, nem tudnék példát mondani arra, hogy Endre valakire is rosszat mondott volna (más téma bizonyos tevékenységek, cselekmények-írások kritizálása, ám utóbbi is elképesztően ritka volt tőle, és ezeknél is érezhető volt az empátiája). Mindezt úgy, hogy egy klasszikus műveltségű és gondolkodásmódú ember volt. Azonban esetében a tradíciók ápolása egy olyasfajta szelídséggel párosult, amely az "élni és élni hagyni" jegyében nem mások megbélyegzésében és irányításában nyilvánult meg, hanem az életre és életfelfogásokra vonatkozó párhuzamos narratívák elfogadásában. Ez az attitűd tette lehetővé számára, hogy közvetlenségével elvarázsolja az embereket, és mindenkivel könnyen szót értsen.
Endrére vonatkozóan csakugyan sokunknak vannak mulatságos történetei: az alázata nagyszerű humorérzékkel párosult, nagyon jó, derűs társaság volt (azt hiszem, erre mondják, hogy életvidám, pozitív szemléletű. Ez közhelyszerűen hangzik addig, amíg az ember rá nem jön, mennyi energiát tudott adni a beszélgetőtársának). Az elmúlt időszakban, betegsége alatt is, minden egyes találkozásunk alkalmával kaptam (és kaptunk, mert többen látogattuk rendszeresen) tőle egy-egy fontos gondolatot, valamilyen szellemi útravalót.
A magam részéről őt egyfajta zseninek tartom, aki érzékenységéből eredően ráérzett a jog mögött álló személyekre, társadalomra, emberi sorsokra. A jog nem csupán szabályhegy (sőt, főleg nem az), hanem emberek által létrehozott keret a társadalom együttélésére (ahogyan írta: "ha száz gorillát fölrakunk a buszra, egy se fog élve megérkezni száz kilométerre lévő úticéljukhoz". Ezért szükséges szabályok létrehozatala).
Endrével egy életszemlélet, egy pazarul berendezett világ távozott el közülünk, óriási űrt hagyva maga után.
Írta: Ziegler Dezső Tamás